„A következő kérdésekre keressük a választ. Mi a part? Mi látható a partról? Mi teszi olyan megfoghatatlan térré a partot? A Part egy sáv, egy átmeneti terület, ahol az általa elválasztott víz és szárazföld törvényei föloldódnak egymásban, kiegészítik, egyben ki is oltják egymást.
Amit a partról látunk, az nem más, mint a horizont. A horizont pedig az a látókör, ami egy pontból látható, de vigyázat! ez nem egy merev határ, hanem olyasvalami élmény, ami velünk együtt halad, és további előrehatolásra hív bennünket. Az élmény az Előtt és az Után hagyományaival rendelkezik, s végül élményfolyammá olvad. A jelen horizontja szüntelenül alakul. Formálja a múlttal való találkozás és a hagyomány megértése. A jelen horizontja nem alakul ki a múlt nélkül, s a megértés tulajdonképpen a horizontok összeolvadása. Ezt a folyamatot, azaz a horizontok összeolvadását, az időbeliség jellemzi.
A műalkotások időbelisége, más szóval temporalitása azt jelenti, hogy a műalkotás jelentése nem a műben, még kevésbé az alkotóban lelhető fel, sokkal inkább egy olyan párbeszédben jön létre, történik meg, melynek részesei – az alkotó, a mű és a befogadó – egyaránt nélkülözhetetlenek.
A Part azonban maga az ember, aki az örök Után és az örök Előtt határán, mondjuk így, a jelenben, a pillanatok füzérén, az emlékei, a vágyai labirintusában bolyongó mulandó, aki hol hullámhegy, hol hullámvölgy, hol tudatos, hol tudattalan, hol megtalálja önmagát, hol pedig elveszíti. Ez az Ember temporalitása, amelynek jelképes színtere az örökké mozgásban lévő hely, a Part.”
Asztalos Tamás
Ebből az alapgondolatból születik egy újabb gondolat aztán pedig mégegy és mégegy és mégegy. Aztán születik hozzá, belőle egy kép, abból pedig még sok másik kép. A képből megszületik egy mozdulat. A mozdulatból pedig a tánc. A táncból pedig egy előadás.
Így látom én, így alkotom én.
