Mégis van, mikor vége lesz valaminek

Be kell látnom, mégis van olyan, amikor az embernek jobban esik a tiszta, nem pedig a lemosott lap. Ez most egy olyan pillanat.
Elköltöztem, újat nyiltok, mert szükség van a megújulásra. Ez olyan, mint mikor egy piszok nagy hegy megmászása után elmegy az ember megfürödni.

Új helyem: NewLifeProject, a címe: nlpgucul.blogspot.com

Minden jót és szépet!

Menetrendváltozás

A tervekkel ellentétben nem a test-kép és változás, kismama teste közszemlén lesz a mostani téma. Sajnos. de hát szokták mondani, hogy ember tervez…

Másként alakultak a dolgok. Így a magyar egészségügy sokkal inkább aktuális kérdéskörei kerülnek előtérbe. Röviden, tömören, nem részletezve, Sárival együtt -még egyben-, kórházban vagyok. Kisebb, mint kellene, nem is kevéssel és megpróbálják a dolgot kezelni.

Eddigi tapasztalataim alapján leginkább tippmix-re hasonlít a dolog, de remélhetőleg bejön. A történések miértje viszont a kutyát nem érdekli. Ha már így alakult, én akkor is tudni akarom, hogy mi miért történik és kell-e számítani esetleges újbóli megjelenésére a későbbiekben. Annyit kiderítettek, hogy az én egyik artériám nem megfelelően működik, de hogy lehet e ez a probléma forrása, azt nem tudják. Azt meg még kevésbé, hogy vajh mitől is lehet ez.

A végére egészen biztosan két lehetőségem van. Egyik, hogy idegroncs leszek és megint valamilyen másik klinikán kötök ki idegösszeroppanással és tönkrement élettel. A másik, hogy taoista leszek, békésen elfogadom azt, ami történik és nem megyek szembe a folyó sodrásával. Majd, ha mindennek vége, megkapom magamtól életem első és egyetlen tetoválását, egy Főnixet. Ez utóbbi lehetőség sokkal vonzóbb számomra, így igyekszem ezt teljesíteni.

A folyó nem egy egyszerű jelenség azért. Mindent függetlenítve a saját egészségügyi helyzetemtől sem könnyű. Immár ez a 10. nap idebent és már most többet tanultam elfogadásról, ítélkezésről, tűrésről, kommunikációról és megértésről, mint eddigi életemben. És tudom, hogy messze még a vége. Ennyi idő alatt 11 különböző szobatársam volt különböző időtartamra. A leggányabb Gizitől kezdve /akitől a szoba közös felbuzdulására és a beszélgetésemre az osztályvezető főorvossal/ sikerült megszabadulni… és Ivettig bezárólag, akinek Marcija Kinga lett J és tündériek mindannyian, igen színes a paletta. Rájöttem, hogy a sokminden közül, ami engem igazán idegesít, az az egymás hergelése a JAJJDESZARNEKÜNKÉSITTMINDENCSAKEGYNAGYFOS.

Nekem kőkemény munkámba kerül-került átfordítani a gondolataimat pozitív irányba. Elképzelhető, hogy itt kell lenni egészen októberig, a szülésig. És akkor ez a jobbik végkimenetel lesz. /Arról csak álmodozok, hogy minden tök szépen rendben lesz és nem egy vágóhídon kell szülni…/ Erre ezt az igyekezetet és pozitivitást szívják a rinyálással, akiknek jajj de rossz, itt kell lenni egy hetet. Szegények után a szívem szakad meg. Borzasztó is, ha belegondolunk, hogy ahhoz, hogy a gyermekének jobb legyen, vasat kell kapnia, vagy épp 4 liter vizet meg kell inni naponta. Tényleg, biztos nagyon nehéz dolog lehet ezt tűrni. Azt hiszem ezt még tanulnom kell. Nem a másik problémájának a lenézésével van gond, mert ez az ő életükben, nagy gond. De, hogy annyi tapintat nincs bennük, hogy esetleg ne egész álló nap és ne előttem beszéljék ezt, azon csodálkozom. Nem lehet mindenkinek egyformán kifinomult a kommunikációja, értem én. De mégsem tudom érteni.

Hát egyszerre ennyi, majd írok még, ha úgy érzem.

Gondolatok a változásról

Az, hogy újraírom, gondolom és formázom ezt a blogot, köszönhető többek közt a dúlámnak, Emőkének, aki arra biztatott, kezdjek el újra írni a gondolataim tisztázása végett. Hogy ki a dúla és mi szerepe van most az én életemben, majd később.

Megnyitottam ezt a blogot és látom magam benne, de már nem én vagyok. Bár nem régóta nem én. Ilyenkor szokott az emberek nagy többsége új blogot nyitni, más profillal, letiltva a régit. Nekem ez eszembe se jutna. Hiszem, hogy az életem puzzle darabkáiból áll a mostani énem, és nem szeretném sem letagadni, sem pedig elfelejteni.

Ennek tükrében szépen lassan, amikor megérik rá az elképzelés, a blogban is meg fognak látszódni a változások. Ma neki is álltam, hogy akkor én majd megcsinálom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egy változás nem olyan /még ebben sem/, hogy majd én megcsinálom. Majd jönni fognak a lépések. Nem akarok már felugrani a hullám tetejére, inkább engedem, hogy átmenjen rajtam. Talán akkor alaposabban kitisztul az a kép.

Életem nem kis fordulatot kezd venni, aminek most kezdek igazán, szívből örülni és megélni azt. A változás sosem könnyű, legfeljebb felszabadító. Valamikor az sem. Mindenesetre az egészen biztos, hogy minden fejlődést megelőz egy szétesés. A szétesés pedig nehéz. Amikor nem tudom eldönteni, hogy tetszik e nekem a piros, vagy nem, vagy szeretem e vagy nem és különben is én boldog vagyok vagy nem, szép e vagy csúnya, vékony vagy kövér, izmos vagy suta…. és még sorolhatnám. Az utóbbi években megtanultam ezeknek a hullámoknak örülni. Bármennyire is paradoxul hangzik. Mindig eljön az a megkönnyebbült mosoly, mikor megérzem a vívódásom, hogy igen! Végre! Eljött. Ez jóóó.

A mostani hullám egészen másmilyen, mint az eddigiek. Semmihez sem fogható. Amikor egy új kicsi lélek érkezik, akkor hirtelen rengeteg dolog történik. Ezt a rengeteg dolgot, gondolatot igyekszem ebben a régiúj blogban összefoglalni, amennyire emlékezetemből telik, az elejétől kezdve. Néha kicsit szomorkás, néha vágyódós, szigorú, sarkos és kompromisszumos, de mindig úgy, ahogy az valós. Nem vagyok az a nagyon rózsaszín és lila ködös kismama, aki csak a gyönyörűségről tud beszélni. Legközelebb egy indexen megtalálható cikkből és saját ezzel kapcsolatos tapasztalataimból inspirálódva a Test, mint közkincs-ről fogok gondolatokat írni.