Ok és okozat, káoszelmélet

Azzal emeltem magam fölé, hogy magamat leértékeltem.

Nem egy könnyű dolog erre rájönni. Még kevésbé könnyű ezen változtatni. Talán azok közé a nehéz dolgok közé tartozik, amik velünk születnek... ha jobban tetszik, genetikailag kódoltak.

Nehéz például rendet tenni a káoszban addig, amíg az ember meg nem látja benne a rendszert. Viszont onnantól kezdve már nem is lehet káoszról beszélni.

Amíg a káosz a szobában van, nincs gond. Onnantól kezdve viszont, hogy az ember a fejében konstatálhatja, nos hát attól a pillantattól kezdődnek a problémák. Maga a rettenet pedig az, mikor az érzelmekben vannak gordiuszi csomók. Ez már már a kilátástalansággal határos.

Szóval talán inkább akkor most itt be is fejezem, mielőtt mindenkit elriasztok. Legközelebb akkor jelentkezem, ha lekezeltem a káoszomat.

Több darabban/ból

Furcsa állat az ember. Kíváncsi lennék, vajon az állatvilágban mennyi jószág képes egyszerre örömet, dühöt, bánatot és lelkesedést, valamint a felrobbanok és a nagyon boldog vagyokot érezni???

Szóval a boldogság és öröm forrása a tánc. Egy rendkívül szép, tiszta, nehéz és kihívást jelentő, de mindennel töltött darab. Jó rágondolni, jó táncolni és jó a premierekre gondolni, akkor is, ha még kissé beleremeg a lábam...

Düh, bánat már több forrású. Talán az értetlenkedést kihagytam az iménti felsorolásból. Értetlenül nézem kis hazánk szociális diagramjait, gondolok itt az 1-es villamosra, a 99-es buszra többek között, amikre felszállni egy egész könyvnyi szociológiai tanulmány.

Akkor értetlenül szemlélem azt, hogy ha egy férfi molesztál egy gyereklányt és ez kiderül, akkor nem a gyereklány kap támogatást, hanem a molesztáló férfi. És ráadásul, ha ez a leány éppen élsportoló, és a szakma nem hogy kiemelné, hanem azt lesi mikor bukik meg.... no ezt sem értem. Mindegy. Én segítek.

Aztán a művészek. Ha már nem egyezik meg a stílus, amit képviselünk és ez kiderül. Miért nem lehet a másikat elfogadni? És a vele szemben mutatott addigi kommunikációt miért is kell feladni? Eddig kedvesen, aztán meg rideghidegen? Nem értem. Más ember lettem azután, hogy láttak táncolni? Őőőőőő ennyire nem lehetek büdös... Szerintem.

No és akkor csak tartja a lelket a boldogöröm, amíg bírja. Struccpolitika lenne a többit nem szívre venni vagy egyszerűen csak túlélés?

LMP

Ahogyan vége lett iskolámnak és eltelt annyi idő, hogy ezt fel is fogjam, no meg még nem ért el az ÚRISTENMINDJÁRTÁLLAMVIZSGÁZOK!!!! hangulat, így ki tudtam nyitni egy kicsinykét a szememet. Amit először megláttam, az az utcákat elöntő depresszióra hajlamosító, alternatíva nélküli negatív választási kampányplakátzuhatag volt. Nem mondom, hogy boldog lettem tőle.

Nem kezdek elmélkedni sem rajta, mert mit is szépítsem nem értek a politikához...

Azt viszont látom, hogy az EU-s választásokból belpolitikai gondot csinálnak, holott egyértelműen külpolitikáról van/lenne szó.

Látom azt is, hogy negatív kampánnyal akarnak embereket befolyásolni (szerintem amúgy sokkal inkább a kétségebbeesésbe hajszolni...), nem pedig alternatívákat kínálnak.

És sok ilyen dolgot is észre vesz a halandó művész lelkületű egyén is, csak talán az nem, aki nem akarja. Az egészségügy szétbarmolva, az oktatás úgyszintén stbstbstb...

Szóval ilyenkor jön szembe, bár még csak a kerülő útakat használva a számomra is elfogadható gondolkodással, szemlélettel bíró kisebb csoportosulás. Így legalább elmegyek szavazni, mert van kire.

Kiraktam oldalra, de meg lehet nézni itt is.

Lehet más a politika!

Ez is el fog múlni!

Tegnapi nap kicsit furcsán jöttek mentek a frontok és hormonok, így kissé csapongós volt a kedvem. Ez abban mutatkozott meg elsősorban, hogy balett órán egy tour posé gyakorlatnál fogtam magam, leültem és bőgtem. Majd ez a jelenet kishíján megismétlődött a jazz tréningen is, holott ott még sosem fordult ilyesmi elő. Harangozó díjas mesternőm, Szigeti Oktávia /továbbiakban Oki:)/ rámnéz, kedvesen megkérdezi, hogy 'Piroska miért lóg az orrod??', én azt válaszolom, hogy nem baj, majd elmúlik. Rámnevet és 'ez igaz, még jó, hogy mindenre rá lehet mondani, hogy ez is el fog múlni' Majd megbeszéltük, hogy most inkább ne piszkáljon, mindjárt összeszedem magam.

Majdnem minden óra végére hoz nekünk Oki meglepetést. Van egy óriási-hatalmas borítékja, abban pedig soksok idézet, útmutatás, amiket eddig összegyűjtött. Ebből a feneketlen borítékból szabad nekünk húzni, és értelmezni a dolgokat mindenkinek úgy, ahogy épp tudja, ahol épp az élete tart.

Húztunk tegnap is:

"'Ez is el fog múlni.' Nagyanyám tanított meg ezekre a szavakra, hogy felhasználhassam őket életem bármelyik pillanatában. Amikor a dolgok elképzelhetetlenül szörnyűek, rettenetesen riasztóak, vagy amikor minden ragyogó és csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű, mondjuk el magunkban ezeket a szavakat. Ezzel mintegy perspektívába helyezzük a történéseket és elérhetjük, hogy a legtöbbet hozzuk ki minden jóból, és sztoikus közönnyel fogadjunk minden rosszat." /Claire Rayner/

Szóval ezt húztam. Senki nem tudja elhitetni velem, hogy csak véletlenek sorozatából áll a világ. Ilyen véletlenek nincsenek:). De persze nekem is, mint matériában élőnek kellenek a megerősítések, hogy márpedig tényleg úgy van, ahogy én gondolom. És én azt gondolom, hogy semmi sem történik másként, mint ahogy kell. Mindenkinek megvan a maga keresztje, amivel meg kell küzdenie, csak rá kell jönni mi az, és tudni kell viselni. Úgyis mindig minden úgy történik, ahogy történnie kell!

Most így érzem... Lázár Ervin

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. „Rossz jel, hű, de rossz jel!” – gondoltam. Nézek a dombhát felé… Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?
Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz.
S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: „Kicsoda ön, uram, és mit akar?” – de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
– Fussunk!
Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi… De a második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.
– Hiába futunk. Úgyis elkap.
Megállt a nagy bakancsú, és szelíden rám nézett.
– Mikkamakka vagyok – mondta. – Hallottál már rólam?
– Még nem.
– Akkor most majd hallasz – hadarta. – Fussunk!
Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.
– Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő – mutatott előre Mikkamakka, s tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyok mentve.
Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.
– Köszönöm! – mondtam Mikkamakkának.

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és

forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és

tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú

vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz,

hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat,

észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel,

hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek,

visszaesések az élet magától adódóráadásai,

amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága

és szeretete az igazság kimondásához!

Az igazságot az ember nem magának mondja meg,

azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és

legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz,

hogy a kellő pillanatban ésa megfelelő helyen

- szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságotközvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!

A csalódásról

Az egyik legszörnyűbb érzésem, amikor csalódok. Nem sokat szoktam, mert elég hamar sikerült magam leszoktatni a naivitásról, valamint elég jó emberismereti ösztönöket örököltem, főképp édesanyám részéről. Messziről megérzem, ha valakinek nincsen jóemberszaga.

Így a csalódás csak aljasul tud támadni, eddig 'barátnak' tartott személy alakjában. Voltaképp most is barátnak tarom, csak már fenntartással, így meg már nem az igazi. És voltaképp most sem mondanám, hogy rosszemberszagú, csak... furcsa.

Az István a király elég meghatározó tényező a gyerekkoromból. Sokáig nem is értettem mit jelenthet: "Gyarló az ember..." Most már értem. Tanultam is belőle.

Tehát a tanulság a következő. Sose segíts másoknak, csak azért mert szereted és mert a barátodnak tartod. Hagyd, hogy egyedül boldoguljon. Mert ha segítesz neki, azzal ő kiszolgáltatottnak és kisebbnek és féltékenynek fogja magát érezni veled szemben. Holott te csak annyit várnál, hogy 'köszönöm!' És ezzel le is lenne rendezve a dolog. De neeeeeem.... Jönnek a kisebb nagyobb szurkapiszkák. És egyszercsak megunod. Én meguntam. És kilépek. Ő is így járt, meg én is.

gondolkodni való a Tigrisről, a büdös Disznókról és Malackáról

Vannak olyan emberek, akik abban látják a Nagy Valós Életet, hogy azt gondolják, a Tigrisek megeszik a büdös Disznókat. És a Tigrisek igazán vérszomjasak, a Disznók meg igazán büdösek.

Noshát. Én nem így látom. Szerintem a Tigris sosem enné meg Malackát. Legfeljebb ugrálna a hasán. És Tigris szeleburdi mindent tudó és voltaképp Bruckner Szigfrid, Malackának pedig rózsaszín a hasa és babaszaga van.

Szerintem ez így van és kész!

Van ez így!

Van olyan, amikor az ember ütve érzi magát. Minden és mindenki üt. Üt egy pillantás, egy hangsúly egy nem odafigyelt mondat, még az is, ha nem hangzik el az a mondat. És ütnek a történések is. Amik csak jönnek szembe maguktól, mintha tesi órán a zsámolyok ki lennének rakva a tornaterembe és focizni kéne köztük.

Ilyenkor tényleg ütve van az ember és tényleg ott vannak azok a zsámolyok??? Vagy csak egész egyszerűen ilyenkor ki kell vonnia magát a világból egy kis időre, fel kell töltődni friss energiával a régi elhasznált helyett...

Viszont lehetséges ám, hogy ilyenkor nem is az ember energiáival van a baj, hanem csak egyszerűen nincsen a helyén. Mert ha valaki A helyén van, akkor a legnagyobb dolgok véghezviteléhez sem kell különösen nagy erőmennyiség. És a kivitelezés örömöt és még több energiát ad a további megmérettetésekhez. Csak rá kell térni arra az útra és tudni kell belátni, ha rossz ösvényt járunk.

bölcsen

Ha én nem magamért, ki értem?
Ha én csak magamért, mi vagyok én?
S ha nem most hát mikor?

Köszönöm Mesternő!!!

hullámvasút

A hullám voltaképp egy "örökmozgó". A két végpont közt van valahol folyamatos mozgásban. Nem olyan régen láttam egy természetfilmet, amiben arról volt szó, hogy a földtörténeti ókorban is történt egy nagy katasztrófa a Földön. Annak a jelenségnek az volt az oka, hogy megszűnt a mozgás a vizekben. Minden vízben, ami a kis bolygónkon csak volt. Ennek a következményeként történt meg, hogy az akkoriban élt csaknem összes állatfaj kipusztult. Még jóval a dínók előtt. Hát nem furcsa? Nem hullámzik a víz és kihal egy bolygó.

Talán az emberrel is így lenne, ha nem hullámzanának benne folyamatosan a gondolatok, ha nem hullámozna folyamatosan érzelmileg. Hogyan lehetne akkor fejlődni? Ez is érdekes ám... ha valami nem fejlődik, akkor már el is sorvad? Igazából nem sorvad el, csak érvényét veszti, és míg a másik továbbhalad, addig az egyre távolabb kerül és kisebb lesz.

Szóval most sikerült magamnak megmagyarázni, voltaképp miért is normális és természetes, sőt, egyenesen szükségszerű az állandó hullámzásom. Ettől persze nem könnyebb ám, de legalább megnyugodtam.

A döntés

A döntés valaminek a kezdete és a vége is egyszerre. Mint szinte minden, valahogy ez is máshogy, fordítva működik nálam. Amikor megjelennek az első sárga-bordó falevelek, én akkor kezdek el zsongni és számomra ez a kezdet. A legtöbb ember elszomorodik és kimegy belőle az energia, ha az elkövetkezendő télre gondol. Én akkor vagyok méterekre a föld felett...

A döntés is ilyen. Az az idő, amíg megszületik egy döntés, (nem hiába hívják szülésnek) az tényleg vajúdás. A kétségek jelentik a fájdalmat. Ezt, vagy azt válasszam? Ez lesz a jobb, vagy az, vagy mi és melyik és egyáltalán merre is? Akkor mintha bepárásodna a szem, csak valami szűrőn keresztül néz a világ vissza és nem értem. Semmit sem értek. Akkor tonnás súlyokat látok mindenfelé, kiváltképp a mellkasomon és agyamon.

Aztán hol egyik percről a másikra, hol kissé lassabban, de elkezd tisztulni a kép. Először az agyról a tonnák, aztán a szemről a hályog és így tovább. Kapok levegőt, ezzel már tudok is gondolkodni, úgyhogy meglátom az utat is, hogy merre kell menni.
És akkor jön az őszi zsongás, mert kapok szárnyakat, és kapok egy döntést! Eldöntöttem, hogy mi lesz, már csak végig kell csinálni. Órákig lehetne arról is beszélni, érvelni, melyik az egyszerűbb/nehezebb. Létrehozni egy döntést, avagy kivitelezni azt?! Nekem legtöbbször a döntés meghozatala okoz gondot, a megszületése utáni pillanatokban rögtön minden sokkal egyszerűbbnek látszik, mint előtte.
Ha viszont azt vesszük alapelvnek, hogy nálam minden fordítva működik, hiszen képes vagyok szerelmes lenni az őszbe, akkor másnak nyilván másként lesz. Érdemes elgondolkodni rajta...

Kezdet

A kezdet mindíg a mit és miért-ről szól.
A mit-re: az ami van, nem szépítve, nem átjavítva, csak ahogy jön. Talán utólag majd kap egy kis rendszert, mert "kell egy rendszer, ami nem mozog, és megígérte anyu is, hogy megkapod!"
A miért-ről: talán mert jó, ha megfogalmazzuk azt, amit gondolunk. Ha nem fogalmazzuk meg, akkor elkallódik, akkor nem áll össze egésszé és megakaszt ott ahol vagy. Így meg látod és átlátod.
Hát ezt és ezért. Aztán majd kialakul.