Az egyik legszörnyűbb érzésem, amikor csalódok. Nem sokat szoktam, mert elég hamar sikerült magam leszoktatni a naivitásról, valamint elég jó emberismereti ösztönöket örököltem, főképp édesanyám részéről. Messziről megérzem, ha valakinek nincsen jóemberszaga.
Így a csalódás csak aljasul tud támadni, eddig 'barátnak' tartott személy alakjában. Voltaképp most is barátnak tarom, csak már fenntartással, így meg már nem az igazi. És voltaképp most sem mondanám, hogy rosszemberszagú, csak... furcsa.
Az István a király elég meghatározó tényező a gyerekkoromból. Sokáig nem is értettem mit jelenthet: "Gyarló az ember..." Most már értem. Tanultam is belőle.
Tehát a tanulság a következő. Sose segíts másoknak, csak azért mert szereted és mert a barátodnak tartod. Hagyd, hogy egyedül boldoguljon. Mert ha segítesz neki, azzal ő kiszolgáltatottnak és kisebbnek és féltékenynek fogja magát érezni veled szemben. Holott te csak annyit várnál, hogy 'köszönöm!' És ezzel le is lenne rendezve a dolog. De neeeeeem.... Jönnek a kisebb nagyobb szurkapiszkák. És egyszercsak megunod. Én meguntam. És kilépek. Ő is így járt, meg én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése